Áttörés

Van egyedüli lényként identitása valaminek? Vagy ez viszonyulásokból összetevődő dolog? Az identitás kialakulására helyeztük a hangsúlyt performanszunkban.

A történések egy emberi életút-allegóriaként is értelmezhetők.

Csönddel kezdődik, szinte kínos ürességgel, amely az újszülött kezdeti tisztaságával, ártatlanságával hozható párhuzamba, identitással ekkor még nem rendelkezik. Az emberi lény az első pillanattól kezdve próbálkozik, küzd, meg akar szólalni a saját hangján. Mivel nem tudja mit mondjon, az első hallott szóba belekapaszkodik,utánozni kezdi a hallott szöveget, az emberi beszédet, majd kísérletezgetéssel teszi igazán sajátjává azt, hangszeren megszólaltatott hangok formájában interpretálja. Az óvoda és az iskola rendszerének, a különböző elvárásoknak, társadalmi szerepeknek való megfelelés metaforája a klasszikus zene nagymestereitől hangról hangra megtanult dallamok büszke és magabiztos, ám nem sok kreativitást igénylő visszamondása. A gyermek még nem meri módosítani a tanultakat, de a betanult dolgok, a “tökéletesek” nem tudnak kapcsolódni egymáshoz:  semmi sem látszik tisztának és egésznek, ha van mellette még két betanult tiszta és egész. A problémára “megoldás” a metronóm, hiszen a rendszerektől még mindig nem tud elszakadni a fejlődő kiskamasz, de megteszi első próbálkozásait, kitörni készül, keresgéli a hangját, önmagát, (“Elindulnék, de nincs irány”, “Pedig az irány megvolt”), formálni kezdni identitását, lázad, új élményekkel gazdagodik, (“Arra gondolok, hogy sétálunk…”), megérzi a szabadság illatát. Ezután kirúgja magát a megadott keretek közül, lázasan kutatni kezd, lázad és minden szabályt félredobva akarja megtalálni a saját hangját, hangszerét, dallamát. Kétségbeesetten igyekszik függetlenedni, elszakadni a megszokottól, közben belülre koncentrál, belső állapotát, érzéseit, élményeit próbálja rendezni, kifejezni, a helyét megtalálni a világban, a társadalomban. Újra igény van a közösségre, az együttlétre, az együtt működésre. A közös alkotás során létrejövő összhang hatalmas energiákat szabadít fel az egyénekből, az együtt megélt “teremtés” utáni csönd fejezi ki a végső megnyugvást, harmóniát, elfogadást az emberben önmagával, a társaival és a világgal szemben. A letisztult csönd adja meg a teljes békét, katarzist.

A munkafolyamat során szembesültünk azzal, hogy az érthető megvalósítás érdekében le kell szűkítenünk a performansz által felvetett kérdéseinket. Sok ráhangoló foglalkozást tartottunk, ahol magunk is megtapasztaltuk, újra végigjártuk fejben a fejlődést amiről a jelenet beszél, és végül elmerültünk a témában. A munka során sok új élményben volt részünk ezen kívül is – színpadi fényeket kezelni, videót vágni – és természetesen vállalnunk kellett a folyamat és a szervezés nehézségeit is. Nem csak tapasztalatokat gyűjthettünk, hanem emberileg is fejlődtünk.