MiKép: 7 másodperc

Elsődleges célunk az volt, hogy olyan munkát készítsünk, amely közel áll hozzánk, át tudjuk érezni, tapasztalataink legyenek ezen a téren, sajátunkénak érezzük. Hosszú munka áll mögöttünk, rengeteg ötlettel. Az ötletek döntő többségét elvetettük, de még a csapatunk is jelentősen formálódott, mondhatni ugyan úgy zsugorodtunk, mint az ötleteink.
Gimnazistaként az identitás nehéz kérdés, azt érezzük, hogy változunk fizikálisan, szellemileg, lelkileg, szexuálisan és még ki tudja, mennyi féle oldalról alakulunk. Szinte minden nap kijelentünk valamit, ami lehet holnap már nem is létezik. Leglátványosabban a külsőnk változik, sőt szeretnénk is ha változna, végre elveszítjük gyermeki formánk és felvesszük a felnőttes karakterünk. Öltözködhetünk szabadabban, már nem azt vesszük fel, amit szüleink szeretnének, bár sokszor ez sem igaz.
Azt is tapasztaljuk, hogy mennyiféle kép él rólunk a körülöttünk lévők fejében, sokszor olyan képet, személyiséget, identitást adva ránk, ami nem is a miénk. Vajon mi annak az oka, hogy anélkül, hogy ismernének minket, vagy mi ismernénk másokat, rögtön ítélkeznek és ítélkezünk egymás felett. Sokszor tapasztaljuk azt, hogy az első benyomás a környezetünkben rólunk nagyon nehezen változik. Tanáraink, osztálytársaink, az iskola közössége, de még a családunk fejében is létezik egy „kép” rólunk, amit pont akkor a legnehezebb megváltoztatni, amikor napról-napra változunk. Ezt a problémát szerettük volna körüljárni, megalkotni. Mivel mindannyian fotószakkörre járunk, ezért elsődlegesen a tárgy megalkotásánál fotóban gondolkodtunk. Igazából abból a hétköznapi mondatból indultunk ki, hogy: milyen kép él a fejedben? milyen képet alkotsz a másikról? Vajon ez megfelel az ő saját identitásának, vagy csak ítélkezünk.
Azt olvastuk, hogy az emberek többsége úgy tartja, hogy az első benyomás a legfontosabb hatás, amelyet másokra teszünk, és törvényszerű, hogy nincs is második esélyünk. Tényleg ennyire fontos
lenne? Ha igen, később már nem is tudunk javítani, változtatni? Valóban az az identitás amit rólunk alkotnak meg mennyire tükrözi valódi énünket? A legfélelmetesebb az egészben, hogy állítólag 7 másodperc alatt ítélkezünk mások felett, állapítunk meg róluk tulajdonságokat. Ezt a 7 másodpercet szeretnénk megfogni, megtalálni és bemutatni.
A csapat összes tagja egy olyan osztályba jár, ami 8 osztályos gimnáziumi osztály. Minden évfolyamon egyetlen ilyen csoport van, a „többi” gimnazista 4 évet jár ebbe az intézménybe. Talán ezért is
foglalkoztat minket ennyire ez a dolog. Nekünk nincs még egy esélyünk 8 osztály végével, hogy kiszabaduljunk a ránk már néha kötélként szoruló első benyomásból. De mi alapján keletkezik az első benyomás? Az emberi észlelés alapvetően három forrásból tevődik össze. Az első a fizikai megjelenés, amely alatt a külsőt (szépség, frizura, testalkat, stb.) értjük. A második a nonverbális
jelzések, ide a mimika, a tekintet és egyéb gesztusok tartoznak, a harmadik pedig a viselkedés, ahová a beszédet és egyéb tevékenységeinket soroljuk. E három fő elemből és több egyéb befolyásoló
tényezőből együttesen alakul ki a benyomás. Ezt három elemet azonban nagyon nehezen tudjuk megfogni, mindezeket talán csak egy élő személy „kiállításával” lehetne bemutatni.

Mivel ez azonban nehéz lenne, mi egy egyszerű arcképre gondoltunk, amely színes, A4-es méretű. Az arcokat, semlegesen lehetőleg érzelem nélkül mutatnánk be, dokumentálnánk. Azonos világítás és háttér előtt. Öltözetük egyforma, egyszerű fehér póló lenne. Talán ezzel a külsőségek háttérbe szorulnának, és jobban figyelnének a tekintetünkre, szemeinkre, mely a lélek tükre.
A fotó végeztével, minden egyes résztvevő a rá legjellemzőbb személyiségjegyeket leírná, megfogalmazná számunkra mi neki az identitása, kicsoda is ő valójában. Az elkészült fotókat viszont megmutatnánk hétköznapi utcai embereknek, random helyszíneken, véletlenszerűen kiválasztott személyeknek. Nekik adnánk 7 másodpercet, hogy nézzék addig a fényképet, majd az idő letelte után mondjanak véleményt rólunk. Tudjuk, hogy 7 másodperc után nem biztos, hogy a legmegfelelőbb szavak jutnak eszünkbe, ezért egy szókört vinnénk magunkkal mely segítségére lehet a válaszadóknak. Hangfelvétel, és videó készülne az egész munkáról, melyet később felhasználnánk a kiállításon. (Maguk a szavak, a szókör szavai folyamatosan ismétlődnének a
térben. ) A legfontosabb azonban, hogy az elkészült fotókra rákerülnének ezek a szavak, körbeírva a személyt. Egyrészt körbevennék a saját maga által adott jellemzések, identitását tükröző szavai, valamint azok a szavak amelyeket a véletlenszerűen kiválasztott személyek aggattak rájuk. A terveink szerint, ha megvalósulna a fotón szereplő személy egyik oldalán a saját maga által írt szavak lennének, míg a másik oldalán pedig az idegenek benyomása róla a 7 másodperc alapján. A képre nem lenne felírva, hogy melyik tulajdonságot ki mondta, ezt a látogatóra bízzuk, hogy eldöntse. Reményeink szerint erősen kontrasztos lesz a két szóhalmaz, feszültséget okozva, és talán rávilágít minket arra, hogy 7 másodperc nem biztos, hogy a legjobb módszer arra, hogy ítéletet mondjunk felette, meghatározzuk teljes személyiségét, identitását. A kiállítási térben elhelyezni semmiképpen nem szeretnénk a falon, egymás mellé klasszikus formában, feltenni a falra őket. Össze vissza lennének elhelyezve, sőt külön keresztbe, átlósan damilra aggatva, himbálódva, néhol akadályozva a haladást. Ezt azért tartjuk fontosnak, mert azt juttatná eszünkbe, hogy miközben jönnek velünk szembe emberek az utcán, ítéletet mondunk felettük, hiába csupán 7 másodpercre látjuk őket.