Teenage Fish

Sosem az ember híres, csak egy perszóna, amit mások ismernek. Akármekkora őszinteséggel fordulunk is a világ felé, senki sem ismerheti meg valódi énünket. A kép, amit rólunk alkotnak, mindössze egy vetülete (ha úgy tetszik árnyéka) valódi önmagunknak, így elkerülhetetlenül torz.

Ha egy nap híresek lennénk és kiállnánk a világ színpadára, milliók szemei mérnének minket végig, és alkotnák meg a saját torz elképzelésüket rólunk. A „híresség” nem is mi magunk lennénk, hanem egy groteszk kombinációja mindazoknak az eszméknek, amiket mások szemében megtestesíthetünk: sok-sok lehetetlen elvárás, olykor valótlan elképzelés.

Mi lennénk a színész, és a világ a közönség. Akarnánk vagy sem, a színpadra lépve szerepbe kerülnénk. És ez a szerep, ez a „bálvány”, amit a nézők látnának, nem mi lennénk, valójában nem is létezne. A közönség alkotná meg ezt a maszkot. Mi pedig magunkra vennénk, mert így a színpadon maradhatunk. Lehet, erőszakkal húznák ránk, de lehet, büszkén tetetnénk magunkra. Végül nem is számítana, ha túl sokat viselnénk, előbb-utóbb úgyis összefolyna a színpad és az élet. És mivel ez a maszk mesterséges, az idol akár nélkülözheti is mindazt a jellemet és tehetséget, amit egy bálványhoz méltónak gondolnánk. Így bárki képes lenne rá, csak az számít, kire mikor süt a publikum porondjának reflektora.

Ezekkel az alapgondolatokkal játszik az installációnk. Ahogy szembeállunk vele, 4 maszkot látunk, róluk árcédulákat idéző cetlik lógnak. A maszkok közül az egyik – véletlen sorrendben – mindig meg van alulról világítva, így a falra vetett hosszú árnyékával kiemelkedik a többi közül. Ezek a maszkok groteszkek és lehetetlenek, de mégis emberi arcokat jelenítenek meg. Ez a torzság mutatja, hogy milyen valótlan elvárásokat állítunk fel a bálványainkkal szemben. Minden maszk egy másfajta bálványt hív életre, torz ábrázata egy kis történetet mesél el. Van, aki önként jutott ide, van, aki áldozata a hírnévnek. De közben emberszerűségük felveti a kérdést: mégis mennyire befolyásolják ezek a torz elképzelések a bálványok önképét? Ennek a kérdésnek az általánosítása elvezet az identitás nagyobb filozófiai kérdéséhez, amin szintúgy érdemes elgondolkodni.

A maszk összetett motívum. Mint egy emberlakta tárgy, arra utal, hogy mennyire mesterségesek a bálványok. Egyrészt létfeltételük, hogy mások kövessék őket, felnézzenek rájuk, másrészt a bálványozott személy gyakran idealizált, elhatárolódik a valódi személyétől, így szintúgy mesterséges. Ezt az elhatárolódást is mutatja a maszk, hiszen maszkokkal el tudjuk fedni valódi kilétünk, ahogy ez az idealizált kép is elfedi a valódi énjét a bálványnak. Ezenkívül a maszkok az ókori görög színházak képét is felidézik, a színészetről pedig ismét gondolhatunk arra, hogy ezek nem hű lenyomatai a valódi embereknek. A színház általában véve egy jó párhuzam a bálványozás kérdéskörére, sok kapcsolatot vonhatunk, mint például, hogy a színész ugyanúgy nem létezhet közönség nélkül, mint ahogy a bálványnak is létfeltétele a követettség. A maszkokról lógó cédulák is több jelentéssel bírnak. Egyrészt a logó és már maga a címkézettség is a mesterségességüket hangsúlyozza, másrészt pedig egyfajta „termék” jelleget biztosít a maszkoknak. Ezzel kultúránknak azt a jellegzetességét hangsúlyozza, ahogy tömegesen gyártja ezeket a bálványokat, és mint árucikket hozza forgalomba.

Az alsó megvilágítás miatt pedig, bár alapvetően egyenrangúak, egy maszk mégis mindig kiemelkedik hosszú árnyékával a többi közül, ezzel mutatva, hogy bárki lehetne bálvány, csak a körülmények miatt van, hogy épp bizonyos egyének emelkednek fel. Végül pedig a lámpákról eszünkbe juthatnak a színházak reflektorai, szép keretet adva az egész installációnak.